2. rész: Múlt

-Bejöhetek? Nézett be mosolyogva Chris.

-Persze! Én hívtalak ide téged. Ültem fel az ágyon, ami nem volt egyszerű, mert alig maradt erőm.

-Ha neked ez így nem kényelmes, nem kell miattam ülnöd. Nyugodtan feküdj vissza. Ült le az ágyam szélére.

-Nem. Már jól vagyok. Erőltettem magamra egy műmosolyt.

 -Látom! Nevette el magát. -Miért hívtál? Nézett rám kérdőn.

-Csak meg szeretném köszönni, amit értem tettél. Hajtottam le a fejem, hogy a zavarodottságomat ne vegye észre. Remélem, hogy nem látta meg. 

-Nincs mit! Ez a munkám. Vonta meg a vállát. Tágra nyílt szemekkel néztem rá.

-Milyen munkád?! Képedtem el teljesen.

-Mr. és Mrs. Hill nem mondta? Nézett most ő rám furán.

-Nem! Miről kellene tudnom?!! Kérlek szépen mond el. Néztem rá kétségbeesetten. 

-Hát jó! De nem tőlem tudod. Szóval már egy hónapja vettek fel személyi testőrödnek. Nem akartak róla szólni senkinek, nehogy kockáztassák ezáltal az életedet. A tesóidnak is vannak személyi testőrei.Magyarázta meg a dolgot. Nem hittem a fülemnek. Hogy voltak a szüleim ezt képesek eltitkolni. Már bennük sem bízhatok?! Mikor ezt kigondoltam, egy könnycsepp gördült le az arcomon. 

Mikor Chris észrevette odahúzott magához, és szorosan megölelt, majd a fejemet kezdte el simogatni.Hagytam magam, és belefúrtam a fejem a vállába. Egyfolytában csak zokogtam, Ő meg szó nélkül hagyta. Mikor már rendesen kisírtam magam, elhúzódtam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.

-Köszönöm! Szipogtam.

-Semmiség. De mi volt a baj? Nézett rám kérdőn. Egy nagyot sóhajtottam, majd elkezdtem a történetemet.

-Ugye én vér szerint nem vagyok ennek a családnak a tagja. Ugyanis a szüleim még kiskoromban beraktak egy nevelőintézetbe, Ők meg leléptek. Az általános iskolában ismerkedtem meg Jessica-val, és Wendy-vel. Azóta Ők a legjobb barátaim. Kezdetben nem mondtam el nekik, hogy nincsenek szüleim, és hogy hol lakom. De előbb-utóbb kiderült az igazság. Nagyon megsajnáltak engem, és mindenképp azt szerették volna ha velük élnék. A szüleik is rögtön beleegyeztek a dologba, és két nap múlva már az Ő házukban laktam. Először nagyon fura volt a szüleiket anyának és apának hívni. Nagyon sokáig magáztam is Őket. Persze egy idő után szóltak, hogy nyugodtan tegezzem vagy hívjam Őket anyának és apának. Megkönnyebbültem és ezek után boldogan hívtam Őket a szüleimnek. A vezetéknevem azért nem Hill, mert nem szerettem volna a gyökereimet megtagadni. Ők szerencsére ezt megértették, és nem is hozták fel többé. Ezért is lehet fura, hogy a szüleimnek/testvéreimnek hívom Őket, amikor nem is vagyunk rokonok. Ugye a történtek után nagyon nehezen tudtam megbízni bárkiben is. Mindig is távolságtartó voltam. Bennük megbíztam, és reméltem, hogy soha nem lesz titok a másik előtt. De rá kellett jönnöm, hogy ez már nem igaz. Nem szeretném Őket is elveszíteni...! Hajtottam le a fejem, és megint rám tört a sírás. Chris átölelt, és próbált nyugtatni.

-Nem amiatt nem mondták ezt el neked, mert nem bíznak, benned. Éppen ellenkezőleg. Nem akarták, hogy bajod essen. Én meg megígértem, hogy titokban tartom. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem bíznak benned.

-Rendben! Szedtem össze magam. Letöröltem a könnyeimet és mosolyogva néztem fel Chris-re.

-Akkor ugye most már minden rendben? Mosolygott vissza. -Nem szeretem amikor sírsz.

-Nem. Már minden rendben van. Húztam mi magam.

-Menjünk le a többiekhez. Már biztosan nagyon aggódnak.

-Rendben, csak előbb átöltözöm. Másztam ki az ágyból, Chris pedig kiment a szobámból. Odaballagtam a szekrényemhez és szemügyre vettem a ruháimat.

Végül e mellett döntöttem:

A hangulatomnak teljesen megfelelt. Mikor kész voltam nagyon csendben indultam le az emeletről, hogy ne halljanak meg. A lépcsőfordulóban aztán megálltam és hallgatózni kezdtem. Anya, apa és egy idegen férfi hangját hallottam felváltva. Egyikőjük sem volt nyugodt. Valami veszélyről, rólunk és költözésről is szó esett. Azt tudtam, hogy előbb-utóbb el fogunk innen költözni, de azt nem, hogy ilyen hamar. Nem akartam többet hallani. Visszarohantam a szobámba. Nem akartam, hogy észrevegyék, hogy már fent vagyok, ezért kimásztam az ablakomon. Azért szerencsés a szobámból megszökni, mert ez pont a hátsó udvarra néz, és most senki nem fogja látni, ha lelépek. Sikerült észrevétlenül és sérülés mentesen leérkeznem. Nem gondolkoztam, a lábam vezetett. Egyenesen be a városba. Hogy ne vegyenek észre az emberek, egy kicsit jobban a fejembe húztam a sapkámat. A tömegen átvergődve elértem az út szélét. Ekkor valamibe megbotolva elvágódtam a főúton. Ekkor egy kocsi száguldott felém. Észrevett és nyomta a dudát, ahogy csak bírta, de én nem tudtam megmozdulni. Becsuktam a szemem, és felkészültem a biztos halálra......!

Meghoztam az új részt! Egy "kicsit" késve ugyan, de remélem, hogy ezt elnézitek nekem. Nem tudom, hogy mikor szolgálok egy újabb résszel, de megpróbálok minél előbb!:) <3

Melanie